A világon szinte mindenhol komoly problémát jelent, hogy élődonor hiányában nem tudnak annyi transzplantációt elvégezni, amennyire szükség lenne. Az emberek nem értik, nem érzik át ennek a kérdésnek a súlyát, ugyanakkor vannak olyan szakorvosok, akik ezt nem tekintik szívügyüknek.

Ha valaki mégis rászánja magát és szeretné a szervét felajánlani, a tájékozatlanságának köszönhetően megretten a műtéttől, fél a későbbi következményektől. Holott a teljesen biztonságos beavatkozással sok ember életét lehetne megmenteni. Hazánkban évente háromszáz szervátültetést végeznek, melyből csak mindössze tizenöt élődonoros.

A donorszervek krónikus hiánya világméretűvé nőtte ki magát, hiszen a rendelkezésre álló szervek száma és az átültetés iránti igény közötti eltérés folyamatosan nő. Európában jelenleg mintegy 50 ezer beteg vár megfelelő donorra, ugyanakkor az elmúlt esztendőben ezzel szemben jóval kevesebb szervátültetést végeztek, mint amennyire szükség lett volna.

A hiányt és az európai országok mögötti elmaradásunkat csak abban az esetben lehetne pótolni, ha egyre több lenne az élődonorok száma.

Európában az átültetések harminc százaléka, az Egyesült Államokban több mint a fele, nálunk viszont mindössze nyolc százaléka élődonoros. Magyarországon jelenleg a 6000 veseelégtelenségben szenvedő beteg közül csaknem ezren várnak átültetésre.

Az átlagos várakozási idő 2,5 év. Tavaly közel 300-an kaptak új vesét. Évente 60-80 olyan beteggel kell számolnunk, akik a veseelégtelenség végstádiumába kerülnek. Az üdvözítő megoldást számukra a transzplantáció jelenthetné.

Annak érdekében, hogy a jövőben egyre több beteget lehessen megmenteni, növelni lehessen a gyógyulásuk esélyeit a Magyar Transzplantációs Társaság az élődonoros veseátültetések számának növelését szorgalmazza. Ebben oroszlánrésze van a nefrológus szakorvosoknak, a dialízis központok dolgozóinak, akiknek – Szenohradszky Pál, a Társaság elnöke, a Szegedi

Tudományegyetem Sebészeti Klinika főorvosának álláspontja szerint – nagyobb hangsúlyt kellene fektetniük a felvilágosító munkára.

A főorvos véleménye szerint hiába adottak a törvényi feltételek, hiába adott a négy transzplantációs centrum, csak nagyon kevesen élnek az élődonáció lehetősségével, nem érzik át a kellő súlyt, holott ezzel a beavatkozással igen sok ember életét lehetne megmenteni.

A szervet felajánlók félnek a beavatkozástól, félnek az esetleges egészségügyi következményektől, nincsenek tisztában a lehetőségekkel, nem ismerik a donáció folyamatát. A laikusok körében még nem vált köztudottá, hogy hiányzó veséjüket – páros szerv lévén – nem csak elhunytaktól, hanem élő rokonaiktól, egymással szoros érzelmi kapcsolatban állóktól is megkaphatják, természetesen megfelelő kivizsgálás és etikai bizottsági meghallgatás után.

A donáció sok családban mind a mai napig tabu témának számít, nem szívesen beszélnek róla, talán ez is a magyarázata annak, hogy éves szinten a több mint 300 vesetranszplantáció közül mintegy 15 esetében élnek ezzel a lehetősséggel.

Elsősorban a szülők azok, akik vállalják a donor szerepét gyermekeik gyógyulása érdekében. Holott az elnök szerint az élődonoros veseátültetések számának emelésével mindenképpen bővíteni lehetne a vesére váró betegek gyógyulási lehetőségeit.

A másik sarkalatos pont az egészségügyben dolgozók hozzáállása. Ha belegondolunk – tette hozzá a Társaság elnöke - van hazánkban százötven kórház, ezek közül több mint száz alkalmas lenne donorjelentésre, ennek ellenére legfeljebb 60-70 intézmény él ezzel a lehetőséggel.

Mivel nincs megfelelő kontroll, nincs megfelelő számonkérés, ezért sok szakorvos nem fektet kellő hangsúlyt a transzplantáció kérdésére. Így sok, életet jelentő szerv vész el a kórházak alacsony együttműködési készsége miatt. Éppen ezért az egészségügyi dolgozók körében sokkal pontosabb iránymutatásra lenne szükség e bonyolult és érzékeny kérdéskör kezelése érdekében.

Nemzetközi statisztikák szerint a vesére várók 6-10 százaléka meghal a műtét előtt, a művese kezelésre járó betegek közül minden tizedik vár új szervre. Vannak olyan szakorvosok, akik elsődleges szempontként értékelik a transzplantáció kérdését, vannak, akik a dialízis kezelés során ajánlják.

Nemzetközi eredmények azt mutatják, hogy sokkal jobbak azon betegek életkilátásai, akik még a művese kezelés előtt kapnak új vesét - mondotta az elnök, aki szerint a betegek nem kapnak elég információt a beavatkozásról és a lehetőségekről, pedig az élő donoros transzplantációval nagyon jók a gyógyulási esélyek. A műtéten átesett beteg újra aktív és szabad életet élhet, egészséges társaihoz hasonlóan normális életvitelt folytathat.

A Magyar Transzplantációs Társaság elnökének a véleménye szerint, az sem elhanyagolható tény, hogy mennyibe kerül egy veseátültetés és mennyibe kerül egy művese kezelés.

Egy vesetranszplantáció 4,2 millió forintba kerül, míg egy művese kezelés évi költsége eléri 4,5 millió forintot. Számoljunk – tette hozzá a professzor - az éves kezelés a szerv átültetésével kiváltható, a kilökődés elleni gyógyszerek 700 ezer - 1 millió forintos évi költsége sem éri el a folyamatos dialízis kezelésre fordítandó összeget. Nem beszélve arról, hogy egy középkorú veseátültetett beteg például átlagosan kétszer tovább él, mint a művesén kezelt páciensek, ráadásul a társadalomnak, ha az előbbi adatokat nézzük tizedébe kerül a műtét, mint a tartós dialízis.

Ha az emberek gondolkodásmódja megváltozik, ha az élődonoros átültetéssel kapcsolatosan megfelelő információkkal látják el őket, akkor bizonyára megnő a transzplantációk száma. Műtéti kapacitás van, nincs sem pénzügyi sem jogi akadály, mindössze jobban kellene figyelnünk családunkra és környezetünkre.

Adjunk esélyt a rászorultaknak, hogy az élet meghosszabbodjon a számukra, illetve minőségibb életet élhessenek - fejezte be gondolatait a Magyar Transzplantációs Társaság elnöke.