| |
Interjú Peter Powers-szel, A bűbájos ember sztárjával |
| 2007.09.10 |
Peter Powers a britek közkedvelt showman-je, a külföldön már nagy népszerűségnek örvendő Bűbájos ember című televíziós reality show sztárja most Magyarországon is látható lesz a Zone Reality csatornán. Ebből az alkalomból kérdeztük pályafutásáról, szakmai titkokról. Powers csípős humoráról, kegyetlen tréfáiról híresült el a szórakoztatóiparban, azt viszont kevesen tudják róla, hogy különleges képességét a gyógyítás és egyéb jó célok szolgálatába is állítja. Az ő nevéhez fűződik a világ leghosszabb, nyolc napig tartó hipnózisának rekordja.
|
Honnan jött A bűbájos ember ötlete?
Még a 80-as évekből, amikor a tévében ment Jeremy Beadle műsora, a Game for a Laugh – ő remek, ütős tréfákat eszelt ki. Emellett tetszettek a kandi kamerás felvételek is. Aztán volt pár ötletem, hogy hogyan lehetne hipnózissal komikus szituációkat előidézni, és ezeket az ötleteket előadtam néhány televíziós társaságnál. Még emlékszem, hogy először úgy néztek rám a tévénél, mint egy őrültre, és nem látták a dolog humoros oldalát. Ekkor bemutattam a felvételeimet, amelyeken hipnotikus állapotba került embereket egészen furcsa dolgokra vettem rá. Végül a Foxtel úgy döntött, hogy ad nekem egy lehetőséget, és akkor valóra válthattam az elképzeléseimet. A bűbájos ember című show-ban már egész szabadjára engedhettem a fantáziámat.
Önt a „Hipnózis Ali G-jének” is nevezik. Mi az oka, hogy a humor annyira fontos része a tévéshow-jának?
A humor igénye mindannyiunkban él – legalábbis szeretünk másokon nevetni. Az hiszem, a legtöbb komédia ezen alapul, és ezért működik jól élő közönség előtt: szeretjük nézni, ahogy mások komplett bolondot csinálnak magukból.
Mi a legdurvább dolog, amire ’bűbájjal’ rávett embereket?
A bűbájos ember felvételei közül talán az, amikor valakit kilöktünk egy repülőből. Hipnózissal elaltattam, felvittük a fedélzetre és odakötöztük egy ejtőernyőhöz. Még mindig aludt, amikor kb. 4000 méter (13000 láb) magasból kidobtuk, és én utasítottam, térjen magához 10 másodperc múlva.
Aztán egyszer úgy ébresztettünk fel egy fickót, hogy egy nagyon csinos ismeretlen lány mellett fekszik. A lány elkezdett flörtölni vele, én pedig fotókat csináltam az ágy végénél. A férfi azt gondolta, hogy a barátnője hamarosan hazaér, és folyamatosan próbálta eltüntetni a nyomokat, én azonban újra és újra hipnotizáltam.
Az is erős volt, amikor transzba ejtettem egy férfit, és úgy rendeztük meg, hogy amikor magához tért, bűzlött az alkoholtól, és úgy nézett ki, mintha balesetet okozott volna – szerencsétlen, ahogy ráeszmélt, mibe akarjuk belerángatni, el akart szaladni.
Szóval egy-két megoldásunk kissé durva, de az irónia, amivel kezelem, élvezhetővé teszi. Hipnózissal el lehet érni, hogy az emberek megtegyenek bármit, aztán az egészet elfelejtsék. Tehát arra is rá tudnám őket venni, hogy bevalljanak olyan bűntényeket, amiket nem is követtek el – sőt, akár arra is, hogy meg is tegyék azt a bűntényt!
Amikor fiatal voltam, néha a képességemet arra használtam, hogy lányismerőseim – kevéssé önszántukból - „bevallják” olthatatlan szerelmüket a bátyám iránt. Ezt természetesen mindig magnóra vettük, mert addig nem hitték el, hogy ezt tették, amíg be nem mutattuk a bizonyítékot.
Szokta úgy hipnotizálni az embereket, hogy azok nem is tudnak róla?
Volt már rá példa – leginkább olyanokat, akik provokálnak, mert szkeptikusak a hipnózissal szemben. Egyszerűen nem hiszik el, hogy meg tudom csinálni. De A bűbájos emberben mindig csak önként jelentkezőkkel dolgozom.
Az élő színházi előadások esetében a kétkedők mindig meg vannak győződve arról, hogy az önként jelentkezők valójában csak szerepelni akarnak, és akkor is megteszik, amit kérek, ha nem működik a hipnózis. De végén az ilyen tamáskodók is odajönnek hozzám, és gratulálnak.
A műsorban sok józanul gondolkodó, komoly embert vesz rá, hogy furcsa dolgokat tegyen meg. Amikor visszanézik magukat a felvételen, általában hogyan reagálnak? Zavarba jönnek, szégyellik magukat vagy méregbe gurulnak?
Szerencsére olyankor sose vagyok a közelben! Legtöbbször sokkot kapnak és hitetlenkednek. Van, hogy ők is csak akkor látják, mi történt velük, amikor már a tévében megy, de bizonyos esetekben megmutatjuk nekik az anyagot, épp azért, hogy a reakciójukat is filmre vegyük.
Például, ha a transzban lévő résztvevőt rábírom, hogy valljon be valamit, akkor mielőtt felébreszteném, utasítom, hogy magához térve felejtse el az egészet. Aztán lejátsszuk neki, hogy miket mondott, és kamerára vesszük a megdöbbenését is.
Miben rejlik az Ön meggyőző ereje? Végső soron hogyan „bájolja el” az embereket?
Számos módszer van. A lényeg az, hogy valahogy eljussunk a tudatallatijukig. Ennek egyik változata lehet, hogy koncentráljanak erősen egy pontra – ilyenkor az elme sokkal befogadóbb lesz a szuggesztiós hatásra. Ezzel a módszerrel „ki lehet játszani” a figyelmét, és behatolni a tudatalattiba.
Mondok egy egyszerű példát: amikor egy reklámot látunk a tévében, amely azt bizonygatja, hogy ez vagy az a mosópor mi mindent tud. Ez egy logikus megközelítése a vásárlói agynak: észérvekkel próbál rávenni, hogy miért azt a terméket vedd meg. De az olyan hirdetés, mely a logikánk helyett inkább a látványra épít – azaz eltereli a figyelmünket a villodzó fényeivel - sokkal hatékonyabb, mert a tudatalattira hat.
Persze van, aki nem vizuális típus: az ideges, türelmetlen emberek nem igazán hajlanak arra, hogy elképzeljenek dolgokat, és úgy nyissák meg a tudatalattijukat. Ezért őket arra kérem, hogy addig szorítsák erősen a kezüket, amíg az nem fáj – a fájdalomérzet szintén egy út arra, hogy a tudat kontrollját másfelé tereljük.
Ön autodidakta módon sajátította el a módszereket. Hogyan keltette fel az érdeklődését épp ez a terület? Hogyan gyakorolt?
Amikor 12 éves voltam, láttam egy fekete-fehér filmet a bátyámmal, amiben egy férfi transzba ejtett egy másikat úgy, hogy egy zsebórát himbált előtte, és rávette, hogy ékszereket lopjon. Otthon aztán ezt mi is kipróbáltuk apánk órájával. Amikor rám került a sor, akkor valami fura dolog történt, túl valóságosnak látszott az egész: a bátyám úgy nézet ki, mintha valahol máshol járna, én pedig nem tudtam, mit tegyek. Gyorsan tapsolni kezdetem, erre hirtelen felriadt, és majdnem sírt az ijedtségtől. Ezután kezdtem gyakorolni. Elolvastam mindent, amit csak találtam a hipnózissal kapcsolatban. Az iskolai szünetek alatt folyton a boltoni (Lancashire) könyvtárban ültem, és olvastam. Aztán kamasz koromban a bátyámon meg a barátaimon próbálgattam a képességemet.
A hipnózis sok esetben arra is jó, hogy leszoktasson a dohányzásról, vagy nyugtatólag hasson. Az Ön nevéhez fűződik a leghosszabb álomba-szenderítés rekordja (8 nap) – vagyis akár az álmatlanságot is gyógyítani tudja. Szokta arra használni a képességét, hogy ilyen problémák megoldását segítse?
Számtalan alkalommal megtettem, például fóbiásokat is kezeltem.
Az 1980-as években egy terápiás központot vezettem. Még ma is foglakozom ezzel, de ma már nem ez az elsődleges szerepem. Még ma is tartok ingyenes csoportos foglakozást dohányosoknak. Ám az a szomorú tapasztalat, hogy pár héttel vagy hónappal később úgyis visszaszoknak. Körülbelül csak 20 százalékuk szokott le – ami nem egy jó eredmény. Ami persze nem csoda, hiszen ha valaki éveken át erős dohányos volt, ahhoz is idő kell, hogy abbahagyja. Ezért általában négyhetes fogalakozásokat tartok, hogy lassan, de hatékonyabban szoktassam le őket.
A tévés felvételei között Ön sikeresen turnézik is. Mi a legnagyobb különbség az élő közönség illetve a kamerák előtti szereplés között?
A turné az igazi szórakozás – az elő showban sokkal több a kihívás. Izgalommal tölt el, hogy bemutathatom a közönségnek, hogy mit tudok. Persze nem mindig megy minden jól, vannak emberek, akiket egyszerűen lehetetlen hipnotizálni, de rendszerint mégis fantasztikus az egész. Nemrégiben tértem vissza egy sikeres fellépő-körútról Skóciából.
Amikor A bűbájos embert forgattuk, néha kicsit elfásultam, mert hiányzott a valódi nevetés és az azonnali visszajelzés. Ezért elkezdtem kisebb csínyeket kieszelni, és megvicceltem a stábtagokat a felvételek között. Például úgy intéztem, hogy fordítva gyújtsák meg a cigarettájukat, vagy addig szuggeráltam, hogy szerelmesek egy munkatársukba,míg maguk is el nem hitték. Időbe került, amíg beilleszkedtem a tévések világába, és elkezdtem élvezni a munkát. Most már nagyon élvezem.
|
| | Kapcsolódó weboldal |
Sajtókapcsolat |
| Referens: | Kiss Ágnes |
| agnes.kiss@mmdcee.com |
| +36 1 266-7833 |
| Cég: | Chello Zone |
|
|
