Bevezetés helyett: az idén augusztusban lejáró, előtte februárban még kamatot fizető, teljes névértékét és az utolsó kamatot a lejáratkor kifizető, egyébiránt változó, LIBOR+337,5 bázispont kamatozású, amerikai dollárban denominált, a Moody’s-nál B1, az S&P-nél B, a Fitch-nél B+ besorolású ukrán államkötvények jelenleg a névérték hetvenegynéhány százalékán, 50% körüli lejáratig számított hozamon forognak.

A papírral kereskedők szinte biztosan egy remek lehetőséget használnak ki - vagy a vevők azért, mert nem lesz ezzel a kötvénnyel semmi baj, vagy az eladók azért, mert még aránylag jó áron meg tudnak szabadulni tőle a fizetésképtelenség bejelentése előtt. Egy biztos, ez a hozamszint egy dolláros kötvénynél azt jelenti, hogy a piac igen jó esélyt ad a kibocsátó rövidesen bekövetkező csődjének.

A kötvénypiacnak sajnos fájdalmasan gyakran lesz igaza, amikor egy adós fizetésképtelenségét kezdi el árazni, ezt mostanában túlontúl gyakran van alkalmunk megtapasztalni. Az ukrán állam esetében azonban a gázválság kellős közepén sokakban felmerülhet a gondolat, hogy ezúttal egyszerű pánikról van szó. Ennek mindenesetre ellentmond, hogy a fenti kötvények árfolyama nem most, hanem a véres őszi hónapokban omlott össze, és azóta sem tudott talpra állni.

Ha pedig egy kicsit is alaposabban szemügyre vesszük Ukrajna gazdasági és politikai helyzetét, akkor azt kell mondanunk, hogy legnagyobb lélekszámú szomszédunk állapota még a mai gyenge mezőnyben is kirívóan kétségbeejtő, és az állam esetleges fizetésképtelenségénél nagyságrendekkel nagyobb veszélyeket is rejt magában.

Ha egy pillanatra el is tekintenénk a permanens politikai válságtól, és csak a gazdaság kilátásaira fókuszálnánk, akkor is egy olyan országot látnánk magunk előtt, amelynek 2009-es növekedése nagy valószínűséggel az egyik legrosszabb lesz a világon. Már decemberben forgalomban voltak mértékadó, -9%-os GDP „növekedéssel” számoló prognózisok, de korántsem biztos, hogy megússzák ennyivel.

A jórészt az acélkivitelre épülő export már tavaly gyakorlatilag összeomlott, ennek köszönhetően a külkereskedelmi mérleg hiánya egy év alatt a másfélszeresére nőtt, a folyó fizetési mérleg hiánya értékben megduplázódott, és immár a GDP több mint 8%-ára rúg. A 2000-2007-ig tartó erőteljes növekedési periódus látványosan egybeesett a külföldi adósságállomány megnövekedésével, ennél nagyobb, és számunkra nem ismeretlen baj, hogy a háztartások fogyasztásának bővülése 2002-től – a külföldi adósságállomány igazi elszállásától – kezdve súlyosan meghaladta a gazdaság növekedési ütemét, a lakosság tehát hitelből fogyasztott. Az így kialakult – nem állami – adósságállomány az a tényező, ami miatt Ukrajna megrendülése a gázszállítási problémák mellett az egész régiót fenyegeti.

Miközben a külső államadósság jelenleg mindössze 11 milliárd dollár környékén járhat, – ennél még a tavaly október végén Ukrajna rendelkezésére bocsátott IMF hitelkeret is több – a teljes külső adósságállomány mintegy 130 milliárd dollárra rúg, ez utóbbi szám a GDP 85%-a. Döbbenetes, hogy a külső adósságállomány 2005 végén még mindössze 33 milliárd dollár volt, az azóta eltelt három év mindegyikében több mint 50%-kal emelkedett.

Ez tehát a háztartások és a vállalatok külső adóssága, melynek túlnyomó részét dollárban vettek fel, olyan szereplők, akiknek legnagyobb része hrivnyában szerzi a jövedelmét, ha szerez még egyáltalán jövedelmet. Abban a hrivnyában, amiből jelenleg csaknem kétszer többet kell adni egy dollárért annál az árfolyamnál, amely mellett ezeknek a hiteleknek a legnagyobb részét felvették. Ilyen körülmények között képtelenség lenne azt feltételezni, hogy ezt a borzalmas mennyiségű hitelt vissza tudják, vissza akarják fizetni, még akkor is képtelenség lenne, ha egy stabil, a külföldi partnereivel gördülékenyen együttműködő Ukrajnát feltételeznénk 2009-re – márpedig ennek is leginkább az ellenkezőjére lehet számítani.

Az ezekben a hetekben zajló gázválság ugyanis politikai következményeit tekintve valószínűleg nagyon más lesz, mint a korábbiak. Az alapprobléma az, hogy Ukrajna permanens politikai válsága nem egyszerűen az Oroszországgal „ápolt” feszült viszonyból ered, és még kevésbé belpolitikai természetű. Ukrajna tragédiája az, hogy egy hatalmas geostratégiai küzdőtér kellős közepén fekszik: miközben Oroszországról elképzelhetetlen, hogy ne törekedjen Ukrajna minél teljesebb ellenőrzésére, az Egyesült Államok és Európa éppen Oroszország szükséges mértékű távoltartásának zálogát látja a lehető legmarkánsabban megjelenített ukrán függetlenségben.

A képlet egy darabig így világos is volt, a két nagyhatalmi törekvés leképeződött az ukrán belpolitikában, a nyugati orientációjú függetlenségpárti koalíciót a nyugatiak segítették hatalomra és tartották életben, az alternatívaképes ellenzék pedig nyilvánvalóan a Kreml kinyújtott kezének tekinthető. A patthelyzetből mindkét fél többször is megpróbálta kimozdítani a viszonyokat, amelyek a tavalyi próbálkozások óta folyamatos mozgásban vannak.

Ukrajna jövője szempontjából alighanem döntő jelentőségűnek fog bizonyulni az a súlyos véleménykülönbség, amely 2008 elejére az Egyesült Államok és a kontinentális európai nagyhatalmak – Németország és Franciaország – között kialakult. Az amerikai diplomácia a tavaly áprilisi bukaresti NATO csúcsértekezleten szerette volna elérni, hogy az akkor még minden tekintetben ereje teljében lévő, a töretlenül dráguló olajártól is egyre magabiztosabb Oroszországot a NATO rapid kibővítésének kezdeményezésével tartsa vissza attól, hogy fokozza a két egykori birtokára, Grúziára és Ukrajnára gyakorolt nyomást.

Bár a két ország nehezen túlértékelhető geopolitikai fontosságát Németország és Franciaország sem vitatta, de ebbéli elkötelezettségük nem volt olyan mértékű, hogy ne akadályozták volna meg Grúzia és Ukrajna meghívását a tagságot előkészítő programba. Az amerikaiaktól annyi tellett, hogy a csúcsértekezlet 50 cikkből záródokumentumának 23. cikkébe néhány sor erejéig becsempészték, hogy a NATO potenciális tagként számol a két országgal, és megkezdi a felkészülést a tagságot előkészítő program elindítására, ennek eredményeit pedig majd a decemberi külügyminiszteri szintű értekezleten összegzi – ahol természetesen semmiféle előrelépés nem történt. Hiába látszott tehát jónak az időzítés, hiába volt éppen a szerep-újraosztással elfoglalva a Putyin-Medvegyev tandem, az európai vétó jól láthatóan kisiklatta a NATO további keleti bővítésének amerikai tervét – de még nem kapcsolta ki végleg.

Az év további eseményei azt jelezték, hogy Moszkvában mindebből levontak legalább két következtetést. Egyrészt azt, hogy léphetnek az ügyben, mert a nyugati hatalmak nem egységesek, másrészt azt, hogy kell is lépniük, mert a NATO keleti bővítésének lehetősége végül azért nyitva maradt. Májusban elkezdett felizzani a helyzet Grúziában, nyáron az olimpia megnyitásának médiafedezete alatt megindult a háború, néhány héttel később pedig Ukrajnában minden korábbinál látványosabban lázadt fel Julia Tyimosenko miniszterelnök Viktor Juscsenko elnök ellen. A függetlenségpárti ukrán politika két kulcsfigurája egymás nélkül képtelen lenne feltartóztatni az oroszbarát Viktor Janukovicsot, ezt alighanem ők tudják a legjobban, de ez már a jelek szerint messze nem a legfontosabb szempont, legalábbis Tyimosenko számára aligha.

A grúziai orosz invázió olyan csapást mért az amerikaiak által támogatott ottani kormányra, amelyet az nehezen élhet túl sokáig, de van egy ennél sokkal fontosabb üzenete is. Azt jelzi, hogy kellően határozott európai támogatás híján az Egyesült Államok mégoly erős elkötelezettsége sem tudja megállítani Oroszországot abbéli törekvésében, hogy a maga részéről felszámolja a szovjet birodalom összeomlásával kialakult, majd a NATO és az EU keleti bővítése után egyre kisebbé vált, de még megmaradt köztes zónát.

Az ukrán függetlenségpártiak, illetve azok, akiket egyelőre közéjük sorol a világ, közel sem voltak olyan állapotban, hogy egyáltalán esélyük lett volna érvényesíteni ezt a tanulságot, melynek kézzelfogható megjelenítése éppen egy minden körülmények közötti, feltétlen európai teljesítési politika lenne. Ennek a minimumát képezné az európai gázszállítások zavartalanságának biztosítása, mindenáron.

Ehhez képest azzal, hogy Ukrajna saját vitáinak rendezése idejére egy tragikomédia díszletei között játszadozva nem engedte, nem engedi át az európai vevőknek szánt orosz gázt, a végsőkig magára haragította európai partnereit. Az EU vezetőinek alig leplezett dühe szükségképpen a leggyengébb érintett félen, a jelenlegi ukrán vezetésen, azaz a gázszállítási szerződések lejártára lóhalálában tessék-lássék összefércelt függetlenségpárti koalíción fog lecsapódni. Nincs túl nagy jelentősége annak, hogy Európa vezető politikusai szóban ostorozzák az oroszokat is, és az alternatív beszerzési lehetőségek előtérbe helyezésével fenyegetőznek.

Belátható időn belül ugyanis nincsenek alternatívák, a gázhiány akut problémája pedig felülírja a nagy geostratégiai szempontokat, és Európának lassan mindegy lesz, hogy ki uralkodik Kijevben, ha átjön rajtuk a gáz, felőlük hamarosan lehetnének azok akár a krími tatárok is. Erős, hathatós, látványos és elkötelezett európai támogatás nélkül pedig az oroszpárti hatalomátvétel csak idő, méghozzá nem túlságosan hosszú idő kérdése lehet, hiába szívügye, sőt valóságos vesszőparipája Ukrajna valódi függetlensége a Barack Obama külpolitikai programját jegyző Zbigniew Brzezinski-nek, az amerikai biztonságpolitika veteránjának.

Ahhoz azonban elég hosszú lehet ez az időszak, hogy teljesen kormányozhatatlanná tegye a gazdaságilag egyébként is összeomló Ukrajnát, amelynek kormányzata ilyen körülmények között talán arra sem lesz képes, hogy érdemben együttműködjön az esetleges további gazdasági segítséget nyújtani szándékozó nemzetközi intézményekkel. A felelősségi viszonyok elmosódása, az igazgatás szétesése, a helyenként polgárháborús hangulat pedig a legrosszabb esetben akkor is elvezethetne egy államcsődhöz, hogy ha egyébként – az IMF hitelből – Ukrajna képes lenne teljesíteni esedékes kötelezettségeit.

Azzal viszont a legjobb lehetséges esetben is számolni kell, hogy a háztartásoknak és a vállalatoknak kihelyezett hitelek jelentős részét sosem fogják viszontlátni a hitelező – túlnyomórészt közép-európai – bankok. Az persze egyáltalán nem valószínű, hogy egy az egyben le kellene írni az Ukrajnába kihelyezett hiteleket, de a nagyságrendeket jól szemlélteti az a döbbenetes tény, mely szerint az osztrák kormány a hitelekből, tőkejuttatásokból, garanciavállalásból álló bankmentő csomagját száz, azaz 100 milliárd euróra tervezi. Emlékeztetőül: Ukrajna külföldi adósságállománya mintegy 130 milliárd dollár.