Az első számítógépes vírus nem Windows, nem Mac, és nem is Apple II gépen bukkant fel. Nem terjedt az interneten, e-mail üzenetekben vagy floppy lemezeken. Nem fertőzött sem miniszámítógépeket, sem nagygépeket. Mégpedig azért nem, mert az első számítógépes vírus egyáltalán nem is létezett semmilyen számítógépes hardveren vagy szoftverben. Csupán egy kitalált történet szereplője volt.

Az 1970-es évek végére a filmek, könyvek és televíziós műsorok révén határozott kép alakult ki a közönségben a hackerekről, vírusokról és más számítógépes fenyegetésekről. Sajnos azonban ezeknek a drámai elképzeléseknek alig volt közük a valósághoz.

A filmekben rejlő vírusok a számítógépek hardverét is képesek tönkretenni, néha még füstöt vagy lángot is okoznak. A valóságban azonban soha, egyetlen vírus sem okozott kárt számítógépes hardverben. Egyszer sem.

A filmekben a vírusok vagy férgek hatása azonnali és látványos. Megjelenik valamiféle animált képernyő (ADATRABLÓK – HACKERS) vagy figyelmeztető üzenet (KOMPUTERKÉMEK – SNEAKERS), sőt, akár az adatok károsodása is jól látható (A HÁLÓZAT CSAPDÁJÁBAN – THE NET). A valóságban azonban a rosszindulatú kódok létezéséről semmilyen látható nyom nem árulkodik.

A mozivásznon a rosszindulatú kódok célja egy banktrezor kinyitása, egy olajszállító hajó felborítása, egy erőmű felrobbantása, vagy akár a földönkívüliek űrhajóinak elpusztítása. A valóságban a lehető legalattomosabb vírus mindössze megkeresne egy munkalapot, és véletlenszerűen megváltoztatna rajta egy számot.

A magamhoz hasonló számítógépes kockafejeket a hackelésről és kiberbűnözésről szóló filmek mindig megnevettetik. A „hackelős filmek” bemutatásakor a Szilícium-völgyben és más számítástechnikai központokban a mozik megtelnek az elszúrt vagy félreértett dolgokon nevető emberekkel. Az a legmulatságosabb és a legmegdöbbentőbb, hogy a közönség kiberdolgokkal kapcsolatos elképzeléseit a hackelés és kiberbűnözés efféle eltúlzott, elvetemült és túldramatizált ábrázolásai alakítják. Az emberek elhiszik az ilyen filmekben ábrázolt világot. Gyakran épp ez teszi őket védtelenebbé a billentyűzet mögött a valódi fenyegetésekkel szemben.

A GYILKOSSÁG ONLINE című film egyik hirdetése ezért is keltette fel az érdeklődésemet. A film egy bűnözői weboldalt mutat be, és azt, hogy az FBI milyen erőfeszítésekkel próbálja azt megszüntetni. Felkészítettem magam egy technológiai ferdítésekből álló újabb bakiparádéra, és rábeszéltem a főnökömet, hogy elmehessek a bemutató előadásra.

De tévedtem. Minden technológiai részlet pontosan a helyén volt. Akár az álcázás, akár az IP-címek vagy a billentyűzetnaplózók kerültek szóba, a filmben mindent részlet pontos volt. Noha a régebbi típusú filmek esetében is elvégezték a szükséges kutatásokat (az egyik forgatókönyvíró személyesen engem is felkeresett pár évvel ezelőtt), a végén mégis mindig elrontották. Nem tudtak szabadulni a gondolattól, hogy egy vizuális közegben a számítógépeknek is szükségképpen valamilyen vizuális, látható módon kell reagálniuk. Képtelenek voltak elfogadni azt a tényt, hogy a számítógépes bűnözés elleni harc elsősorban a billentyűzet előtt, hosszú számoszlopok vizsgálatával történik.

A GYILKOSSÁG ONLINE című film készítői viszont egészen jól megértették a lényeget. A weboldal csak bizonyos időszakokban volt elérhető, és proxyk, tükrözések és botnetek során át vezetett hozzá az út – ahogy az a kiberbűnözésben mindennapos. A hiszékenységet kihasználó technikák, például az FBI ügynök otthoni wifi hálózatába való bejutás bemutatása is pontosan tükrözte a valóságot. Az FBI főhadiszállásán található gépek képernyőinek egyikén sem jelent meg valamiféle bűvös ábra, amely megmutatta volna a weboldal üzemeltetési helyét. Mindent egybevetve nagyon is hihető volt az egész – a forgatókönyvíró és a kutatók remek munkát végeztek.

Csak egy apró bökkenő volt. A film az online horror-pornóról szól, egy olyan sorozatgyilkosról, aki egyre erőszakosabb és képtelenül gusztustalan módokat eszel ki a mészárlásra, és mindezt élőben közvetíti az egyre növekvő internetes nézőközönségnek. Tisztában vagyok vele, hogy a durva erőszak komoly drámai hagyományokkal rendelkezik (az Oedipus király vagy a Rómeó és Júlia), de a modern eszközökkel mindez olyannyira élethű, hogy egy ehhez hasonló grand guignoli tobzódás már túl sok volt nekem. Eltakartam a szememet, kimentem diétás kóláért, de a forgatókönyv kedvéért visszajöttem. Diane Lane – a szereplőgárda többi tagjához hasonlóan – kimondottan jól játszott, a misztikum és annak feloldása pedig ravasz volt és leleményes – a film mégis SZÁMOS problémás elemet tartalmaz, és túlságosan szájbarágós. A Rotten Tomato oldalán 14 pontot ért el a 100-ból. Bár Roger Ebert kifejezetten szerette, alig akadt más, akinek tetszett volna. Több kritikus még megnézni sem hajlandó.

Van tehát egy filmünk, ami végre pontosan ábrázolja a technológiai részleteket (ezért köszönet még egyszer az alkotóknak), mégsem fogja megnézni szinte senki. Én legalábbis nem ajánlom senkinek.

Marad tehát a remény, hogy több olyan film is születik a jövőben, ahol pontosak a technológiai részletek (ebben magam is szívesen segítek) és a fohász, hogy soha ne lássak ehhez hasonlót a vetítőgépnek ezen az oldalán.